Kányási Holb Margit kiállítása a balmazújvárosi Semsey Kastélyban
Kányási Holb Margit Ferenczy Noémi-díjas textilművész kiállítása negyvenöt év munkásságát fogja egybe. A legrégibb mű még főiskolás korában készült, a legfrissebb ebben az évben. Jóllehet, noha hetvenkilenc alkotás szerepel a tárlaton, bizonyos fontos darabok (tértextilek) technikai okok miatt nem lettek kiállítva, az anyagokat, a technikákat, a kifejezésmódokat tekintve elsöprő erejű a megmutatkozás.
Vetkezésnek is mondhatnám, lélek-vetkőzésnek, hiszen lett légyen bármilyen modern az önkifejezői bátorság – híres performanszai, táj-vallatásai a tisztaság-szalagokkal az eget a földdel kötötték össze –, mindenik műből egy érzékeny lélek vallomásos hangja szól. Aki mintha bűnbánatot akarna gyakorolni az emberiség, a kozmoszt fölzabálni akaró globalizáció bűneiért. Csendes imával, finom, puha fonalak (gyapjú, nemez) műtárggyá való rendezésével. Avatásával.
Megvan, szerencsére hosszú ideje létezik, eme anyagban való gondolkodás szentsége. Lehet, hogy nem az Úr áll – bár sugárzása elemi erejű – a középpontban, de a biblikus körök, mítoszi jelmagyarázatok, a confiteor-szerű megnyilatkozások nagyon is bizonyítják a jelenlétét. Amit a kiállítás címe, a Rendelt út meggyőzően mutat. Mintha a művész meghallotta volna az elemi erejű kinyilatkoztatást – én vagyok az út, csak rajtam keresztül lehet eljutni az Isten országába –, olyan viharos erővel szaladt rajta át a fölismerés: szeretet-apostol, a közösség kovásza csak az lehet, aki a jelen és a múlt örömeit és sebeit hordozva, a történelem bántásain túltekintve békével tekint Istenre, emberre, családra.
Jó szolgálatának is – lásd a megannyi anyag (textil, papír, fa, fém) összebékítését – ez az alapja. Az anyaghoz való vonzódása szinte szakrális természetű, hiszen a lélek harmóniája – emberségünk, szenvedésünk, harmóniára törekvő személyiségünk isten-képe – tükröződik az anyagban. A nagy nehezen kivívott belső csend, amelyben a valóság közeli lélegzés és az álmodó képzelet ugyanolyan erővel bír. A kazamaták sötétségét és a Golgota éjszakáját hajnallá hasító fénnyel.
Nyilván technikai, strukturális és egyéb vonzatai (kötődései-kötöttségei) is vannak az alkalmazott textíliák (falvédők, ágytakarók, párnák, függönyök, asztalterítők) és a műtárggyá avanzsált autonóm textíliák (elsőbben is a sugallatos nemez-képek) seregletének, ám ami összeköti őket, az a művész személyiségéből ered. Szín- és térszervező invenciójából, a szövést és a tervezést is a szépségtárnák megnyitását szolgáló – etikus és esztétikailag hatékony – cselekedetéből.
A tárlat sokoldalúsága azért is szembetűnő, mert a művész nem tett különbséget a régi és az új, az anyagok és műformák, kifejezéseszközök és megjelenési módozatok között. Mindenikben az az érzékeny, világra nyitott, az életbölcselet megannyi formáját szeretetarzenállá tömörítő személyiség dominál, aki a dokumentarista, szociografikus vonzalmából is éppoly művészi erejű tablót tudott csiholni (lásd a Darusi életképek I.-VI. – 2016 archív fotókat szegélyező kézírásos vallomásait), mint a legabsztraktabb, a foltzengés muzsikáját lírai s drámai futamokká alakító gyapjú-nemez konstrukciókból (Nagy madár – 1990, Vetődés – 2002, Lélekvesztő – 2000, Kígyótojás – 2004, Hamu alatt I. -II. – 2006, Felhőjáték – 2002, Égő csipkebokor – 2006, Ugye, ilyen a mennyország? – 2002).
Minthogy Kányási Holb Margit több évtizedig a Debreceni Háziipari Szövetkezet szövőrészleg művészeti vezetője (tervezője) volt, nem véletlen a plasztikai és színdinamikai nóvummal is elegáns alkalmazott textilek sorozata (Kék a lába…), de még inkább érdekesek azok az egyedi jellegű munkák, amelyeken a művészi invenció – nem egy esetben néprajzi alapozással – önvallomásszerű keretben jelenik meg. Elsőbben is az egyszerűnek tűnő, ám a mitológiai mögöttessel folyton növekvő Életfát (1976), ezt a nagyszerű fali szőttest kell megemlítenem, ám ebbe a vonulatba sorolható az ugyancsak a szimbólumvilágával kiteljesedő, a paraszti göbös technikát felületi vibrálásként közvetítő Kopjafa (1976) is. Egészen kiváló, szintén egy fiatalkori mű, a Hármas textil (1976) világot beborító lényege, a külső (jobboldali és baloldali) két szárny mint harmóniát közvetítő, óvó jellegű biztosíték.
Misztikus az az összekapcsolódási pont, amelyben akarva-akaratlan a kezdő, már korán a „bibliai útra” térő művész – aki konstruktív textilkép alkotóként is letette a névjegyét (Menetelés – 1972) – a szenvedésélményt Krisztus kereszthalálával azonosító érett alkotóval találkozik. Ehhez a mennyezetről függő zseniális Lepel parafrázishoz természetesen kellett a 2009-es vámospércsi performansz (Rendelt út) azon képe is – fotóstilizáció a rengetegben –, amelyen a művész organikus lázálmában föld s ég dolgaival egyesült. S hogy az egészet két oldalt ama klasszikus Torinói lepel keretezi (a véghetlen öröm párja, kontrasztként, a kereszt-halált elszenvedő test), abban ott leledzik a már említett „bűnátvállalás” fölszabadító fensége is. Párdarabja, a Fuga (2012) szintén nem lebecsülendő alkotás.
Bár a rajzos jelleg, a vonal mint létszükséglet, a kalligráfia mint szépség-koszorú, nem egy falikép savát-borsát adja (Légfolyosó I.-II.; Vízi utak I.-II. – mindkettő 2015; Indázat a Semsey emléktextil nyomán I.-III.), a valódi súlyok a társadalom és a történelem kisiklásait összegző létbölcseletben vannak. Vagyis annak tárgy-dinamikájában. Kitelepítés, padláslesöprős, a parasztság kizsigerelése? Ez is, az is eszünkbe jut a tárlat egyik legdrámaibb, a fali textilt az előtte lévő fakazettákkal – földszagú, szenvedésszagú létdokumentumokkal – egyesítő objektek láttán, amelyekben a túlélés gyötrelmét vizionálván a valóság fázik (Tőzegvetők – 1994/2017).
Ehhez hasonló jelentést hordoz a helyzetéből kimozdítható fali textil, az Égi borona (1998/2006/2017) is. Jelképvilága összeköti az eget és a földet – Kányási Holb Margit a jelek, a sugallta életvalóságon túli szimbólumok mestere –, s a tövises ágakból-vesszőkből összeálló rácsalakzatok ugyancsak a golgotai drámára utalnak. Az életműben, ezért a megannyi emlékfölidézés, a család biztos pont. Így lesz az egyszerű házimunkát képpé szervező buzgalom rögzítéséből csaknem házi oltár (Stoppolás – Mama – Baba, 1992), és így válik a balmazújvárosi külterület közelmúltjának családi, rokoni, nagyapai, stb. fölidézése megtartó erővé. Megrendítő az édesapa emlékére épített, az általa ültetett diófából is egy tartó darabot szerepeltető oltár (Édesapám emlékére – emléklepel együttes – 2000).
Az egy nagyobb és három kisebb teremben helyet foglaló tárlat egy életmű esszenciája. Fölemelő gazdagsággal. Ez az a látható-tapintható boldogságsziget, amelyen a textilművész jól érzi magát, s ez az a terrénum, ahonnan kiindulva anyagba álmodhatja látomásait.